Vakvezető kutyák világnapja

A vakvezető kutyák olyan különlegesen kiképzett állatok, amelyek megkönnyítik a vakok és gyengén látók életét és segítségükre vannak abban, hogy minél önállóbban élhessék az életüket.

Minden évben április negyedik szerdája a Vakvezető Kutyák Világnapja. Az MVGYOSZ Vakvezetőkutya-kiképző Központ időnként, ettől eltérő időpontban, április negyedik szombatján tartja az alkalmat ünneplő rendezvényét.

Célja, hogy felhívja a figyelmet a vak emberek és a vakvezető kutyákkal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókra, valamint, hogy elősegítse e komoly munka ismertségét és elismertségét. A vakvezető kutyának nagyon fontos szerepe van, sok mindenben segíti gazdáját. A biztonságos és gyors közlekedésben, a társadalmi beilleszkedésben nyújt folyamatos támogatást a látássérülteknek. A vakvezető kutyákra örömmel és elismeréssel tekintenek gazdáik és minden ember, aki látja őket, miközben munkájukat végzik. 

A Vakvezető Kutyák Világnapjának története

Az időszámítás szerinti 79-ből származik a legelső, vakokat vezető kutyák létezését bizonyító emlék. A pompeii ásatások során találtak a vakok segítésére használt vezető kutyákat ábrázoló festményeket. Az azóta eltelt évszázadok során különböző országokban használtak vakvezető kutyákat, például az ókori Kínában és a középkori Európában is. Az 1700-as és 1800-as évek során a történészek és az antropológusok több utalást találtak vakot vezető kutyára, óvodai versikékben és történetekben. Az 1800-as évek közepéig nem létezett még vakvezető kutyákat elismerő jogszabály. Először 1838-ban, a brit parlament mentesítette az ebadó alól a vakvezető kutyák gazdáit.

A vakvezető kutyák intézményesített kiképzése az 1900-as évek elején kezdődött. 1934-ben Guide Dogs for the Blind Association néven alapították az első vakvezető kutya kiképző szervezetet Angliában. A II. világháború megvakult veteránjai között széles körben alkalmaztak vakvezető kutyákat. Magyarországon – hivatalosan- 1979 óta zajlik vakvezető kutya kiképzés. 2002-ig egyedül az MVGYOSZ végezte a tevékenységet, majd különböző alapítványok és egyesületek is próbálkoztak a dologgal, több-kevesebb sikerrel.

A világnap létezését is az MVGYOSZ (Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége) vezette be a köztudatba.

A kutyák kiképzése nagy szeretetet és türelmet igényel. Az állatoknak a saját ösztöneiket kell háttérbe szorítaniuk, hogy minden körülmények között segíteni tudják a gazdájukat. Nem minden kutya alkalmas vakvezetésre, a legjobb segítőkutyák a német juhászok, labradorok, retrieverek közül kerülnek ki, de használnak keresztezett kutyafajtákat is. A vakvezető kutya teljes szabadságot, önállóságot és biztonságot képes nyújtani a látássérült ember számára. Alkalmazkodik a gazdája napirendjéhez és életmódjához, igazi társává válik a mindennapokban. 

Milyen a jó vakvezető kutya?

Intelligens, hűséges és türelmes kutya. Gyerekszerető, gazdájához híven ragaszkodó. Kitartó, ellenálló szervezetű, jó fizikai felépítésű állat. A labrador retriever korán érik, így kiképzése már 6-8 hónapos korban elkezdhető, 1 éves korában már teljesen kiforrott, felnőtt kutyának számít.

Természetesen nem annyira a fajtatulajdonságokon, mint inkább az egyedi adottságokon és képességeken múlik egy-egy kutya rátermettsége a vakvezetés felelősségteljes munkájára. Ami a fizikai követelményeket illeti, általában azt tartják, hogy a vakvezető kutya legyen eléggé nagytermetű (legalább 50-60 cm marmagasságú), jó felépítésű, erőteljes állat, hiszen sokat kell gyalogolnia. A kiegyensúlyozott vérmérséklet ugyancsak elengedhetetlen követelmény, valamint a vakvezetésre kiszemelt eb legyen megfontolt, engedelmes, fegyelmezett.

A jól képzett vakvezető eb figyelembe veszi azokat az akadályokat, amelyeket például a parkoló kocsik, létrák, csomagok, útépítések jelentenek. Olyan ügyesen képes manőverezni, hogy gazdája nem is tudja, milyen bonyolult helyzetet oldott meg. A tapasztalt állat még arra is ügyel, hogy egyenesen tartsa az útvonalat. Sajátos feladata, hogy megtanuljon nem engedelmeskedni, ha úgy véli, az utasítás veszélybe sodorhatja gazdáját. Ezt hívják értelmes engedetlenségnek. 

Egy személyes történeten keresztül a gazdi szemszögéből is betekintést nyerhetünk abba, hogy milyen vakvezető kutyával élni. Tóth Rea 30 éves, aki a lányom osztálytársa volt a gimnáziumban.

Először is kicsit ismerjük meg történetét.

Mikor állt be ez az állapot nálad?

Egy ritka genetikai betegséggel születtem, pár hónapos koromban vette édesanyám észre, hogy nem reagálok a vizuális ingerekre, akkor derült ki, hogy csak foltokban fejlődött ki a látóidegem és minimális látásom van. Anyukámnak születésem után azt mondták, hogy nem látok semmit, később 3 hónaposan vette észre, hogy valamennyi látásom mégis csak van, Ő nem adta fel soha. A látást úgy mérik, hogy 100% mindkét szemre, nekem 8%-os látásom volt csupán.

A szüleim úgy neveltek, mint az „egészséges" gyerekeket, mindenre megtanítottak, mindenhová elvittek, megtanultam biciklizni is. Látó gyerekekkel jártam óvodába, ott az óvónő nem engedte, hogy közel hajoljak a feladatlaphoz, közelebb menjek a gyakorló táblához, leghátulra ültetett a sorban, így sokszor nem tudtam aktívan részt venni a feladatokban. Az óvodai éveim negatív élményt hagytak bennem.

Debrecenbe 8 éves koromba kerültem el, gyengén látók iskolájába, ahol megkezdték a fejlesztésem, de éreztem, hogy hónapról hónapra rohamosan csökken a látásom. Ott már elkezdték tanítani a fehérbotos közlekedést, a Braille írást-olvasást. Alsó tagozatos koromban nagyobb betűs könyveket tudtam olvasni, fehérbot nélkül ismert helyen biztonságosan közlekedtem. Ötödikes koromtól rohamosan elkezdett romlani a látásom nehezemre esett írni, olvasni, közlekedni, egyre közelebb kellett ülnöm a táblához is. Nyolcadikos koromra teljesen elveszítettem a látásom a bal szememen maradt fényérzékelés.

Anyukám mindig azt mondta, és úgy nevelt, hogy ugyanolyan vagyok, mint a többi gyerek társam, de bizony, amikor nekimentem dolgoknak, vagy nem láttam a tollaslabdát akkor ébredtem rá, hogy bizonyos dolgokat egyáltalán nem látok. Én sosem láttam jól, a maradék látásomat annyira ki tudtam használni, hogy fel sem fogtam sokáig, hogy mennyire rosszul látok. Mivel nem tudom a mai napig sem felfogni, hogy mennyit lát, az, aki teljesen jól lát, kicsi koromban azt hittem, hogy mindenki úgy láthatja a világot, mint én, nekem ez volt a természetes, nem volt összehasonlítási alapom.

Nehéz ez az időszak? Hogyan élted meg ezt?

Mivel nem tudták az orvosok, hogy a maradék látásomat is el fogom veszíteni, nem voltam felkészülve a dologra, egy kimondhatatlanul rémisztő, kétségbeejtő és sokkoló dolog volt, amikor bekövetkezett a tragédia számomra. Tulajdonképpen elsorvadt az a foltokban kifejlődött látóidegem is. Körülbelül egy hónapig otthon voltam, még a házon belül is fogta anyukám a kezem és kísérgetett. Sajnáltam magam, és mások is sajnáltak. Az iskolából felhívtak, és közölték velem, hogy egy talpraesett lány vagyok hihetetlen erővel, szedjem magam össze, mert Ők nem ezt a Reát ismerték meg, és várnak vissza. Azt hiszem itt történt meg az első áttörés, visszamentem az iskolába, ahol 8 éve már kollégista voltam. Ott a tanáraim és iskolatársaim szeretete rakott engem igazán össze lelkileg, és eldöntöttem, hogy talpra állok.

Később találkoztam integrációs táborban más vakokkal, volt, aki önálló volt és életvidám, és volt, aki magába forduló és depressziós, mindentől és mindenkitől elzárkózott. Itt döbbentem rá, hogy így is lehet élni, én is önálló akarok lenni, nem akarok mindentől elzárkózni, mert az élethez erő kell és fel kell tudni állni, még ha nehéz is.

Emlékszem az első kutyusod neve Süti volt. Ha mesélnél róla, és arról, hogyan szoktátok meg egymást? Milyen segítség volt Ő akkor az iskolában? Esetleg arról milyen volt kutya nélkül és, hogy milyen vele?

Eleinte fehérbottal jártam be a gimnáziumba, azt tudni kell, hogy egy bizonyos útvonalat mi úgy tanulunk meg, hogy minden támpont minden irány a fejünkben van. Ezt egy tiflopedagógus mozgástréner tanár tanítja nekünk meg. Bottal érzékeljük a lépcsőt, szegélyt, a koppintások hangjából halljuk a kitáguló teret, kereszteződést stb.

Mikor Sütit megkaptam, és először közlekedtem vele, gyorsnak tűnt a tempó, idegen volt számomra a dolog. Amikor összeszoktunk megnyílt számomra a világ. A kutyás közlekedés teljesen más, növeli az egyensúlyérzéket, segít a kutyus az egyenes irányt tartani, a hámfogón keresztül érzem minden rezdülését. A kutyás közlekedésben megszűnnek a bottal érzékelhető támpontok, a kutyusok utasításra váltanak irányt, pocsolyát, akadályokat kerülnek (pl. útfelbontás). Lépcsőt, ajtót, megállót, zebrát, ülőhelyet keresnek nekünk. A felfelé lévő lépcsőt és szegélyt úgy jelzik, hogy a mellső két lábukat felrakják rá, és megállnak. Lefelé szintén megállnak, de előtte, jóval úgy, hogy mi is meg tudjuk keresni, hogy hol kezdődik a lelépő. Az ülőhelyet úgy mutatják meg, hogy a fejüket rárakják, a szabad ülésre. A különbség tehát az, hogy míg bottal egy pocsolyába simán bele gyalogolok, a kutyus kikerüli azt, a felső akadályt is jelzi, amit bottal szintén nem érzékelnék pl. belógó faág. Az útfelbontást úgy kerülteti ki, hogy ha le kell lépni a járdáról, a kerülés után visszavezet a járdára biztonságosan.

Az iskolában segített kikerülni a diákokat, de főként az utcai közlekedésben jelent nagyon nagy segítséget. Mikor egy gazdival összeszokik a kutyusa, mi úgy mondjuk viccesen, hogy „suhanunk" az utcán, nem kell annyira koncentrálni az akadályokra, mint bottal, mert a kutyus mindent jelez, és kerül.

Minden vak, illetve gyengén látó ember kaphat segítőt, kutyát?

Igazság szerint fő kritérium, hogy fehérbottal megtanuljon közlekedni a kutyát igénylő kliens, hisz a kutyus nem robot, bármi történhet vele, és olyankor is tudni kell közlekedni. Fontos, hogy megfelelő személyiségű emberhez a hozzáillő megfelelő temperamentumú kutyus kerüljön.

Mennyire nehezek, vagy könnyűek a hétköznapok a kutya segítségével? Mi mindenben tud Neked segíteni?

A gimnáziumban tizedikben kaptam meg az első kutyusomat, azóta a harmadik kutyusom van, de már Ő is nyugdíjas. Az ELTE-n végeztem Szociális munka BA szakon, tehát végig segítette a kutyus az egyetemi éveimet, a több féléven át tartó szakmai gyakorlataimat. A Miskolci Egyetemen végeztem Kriminológia Ma szakot, így Ő két diplomát bezsebelt velem.

Hol dolgozol, milyen munkahelyek, munkalehetőségek állnak a rendelkezésetekre?

Gyakorlataim során a vakok Állami intézetében családsegítőként, Budapesten a Híd Családsegítő központban, családsegítőként, majd a Vakok Óvodája, Általános Iskolája, Speciális Szakiskolája, Egységes Gyógypedagógiai Intézménye, Kollégiuma és Gyermekotthona Speciális szakiskolai részén szociális munkásként, gyermekvédelmi és szociális ügyintézőként dolgoztam.

A Szociális munkás diplomám megszerzése után a Csepeli Önkormányzat Humán Szolgáltatások Igazgatósága Család-és Gyermekjóléti Központjában jelzőrendszeri tanácsadóként dolgoztam másfél évig. A Kriminológus tanulmányaim során a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében Tökölön pártfogást, kortárssegítést végeztem fél évig. Az EMMI Debreceni Javítóintézete Növendékügyi Hivatalában fél évig dolgoztam kriminológusként. Jelenleg A Fehér Bot Alapítvány Elemi rehabilitációs csoportjában szociális munkás, kliens koordinátorként dolgozom.

Látássérültként, magas szakmai tapasztalat és szakmai tudás ellenére is nehéz elhelyezkedni, mert a munkáltatók nehezen nyitnak felénk. Sajnos számos állásinterjún voltam, mindenhol megfeleltem volna, de az állásadók nagy része elzárkózik tőlünk, ugyanakkor, a mai modern világban már mi is tökéletesen tudunk számítógépet használni, ezzel tanulunk és dolgozunk, intézzük a mindennapjainkat.

Forrás:
https://vakvezetokutya.hu/tudjon-meg-tobbet-hu/vakvezeto-kutyak-vilagnapja/
https://www.haziallat.hu/kutya/viselkedes/labrador-retriever-vakvezeto-kutya/2468/ 

Írta: Korpás Szilvia